Lassan a végéhez közeledünk annak az egy évnek, amelynek történései belém égtek úgy, hogy bármi jön ezután, hideg meg meleg, ez az egy év, AZ ALAKULÁS ÉVE soha nem törlődhet az emlékeim közül. Az idő megszépíti az emlékeket, legalábbis ezt szokták mondani... Lehet. Persze ha most végig kéne gondolnom, hogy mi az, amit mindenképp törölni szeretnék, nem tudnám rá az egyértelmű választ. Mert nincs rá válasz. Valójában minden kellett, minden nehézség, mert mindegyik csak erősebbé tett, mindből tanultam, és mind csakis arra világított rá, hogy kizárólag az EGYENES ÚT létezik. Nincs PR maszlag, bullshit duma, nincs vetítés, keep smiling akkor, amikor a legnagyobb szarban vagyunk, és nem lehet máshogy, csak őszintén. Őszintén fel kell vállalni a kellemetlen, már-már vér ciki helyzeteket (is), őszintén kell beszélni a szülővel, ha a helyzet úgy kívánja, és nagyon őszintének kell lenni a gyerekkel. Mert mégiscsak Ő a legfontosabb. Ez közhely, folyton ezt halljuk a hagyományos iskolákból is. Ezt visszhangozzák a pedagógusok még azok is, akik már gyereket se látnának szívük szerint, ha tehetnék. Ezt nekünk ILLIK mondani, de valójában egyáltalán nem tudjuk, hogy ez mit jelent a mindennapokban, hogyan működik egy olyan iskola, ahol ez magától értetődő.

Mert nálunk igenis magától értetődik mindez! Sok dologgal lehet elégedetlen az ember minálunk, hisz alakulóban a rendszerünk, most formálódik a pedagógus közösség, és igen, most látjuk valójában, hogy milyen típusú gyerekek számára jelentünk mi jó megoldást, és kik azok, akiknek célszerűbb más, esetleg a hagyományosabb közösségben próbálkozni. Egy biztos: az egyes gyerekkel irgalmatlan mennyiséget foglalkozunk.

A pedagógus munkájának nincs vége, ha kilép az iskola kapuján: Nincs "munkaidőnk", hisz hazaérve, vagy elalvás előtt, hajnalban, vagy hétvégén a fülemben csengenek a gyerekek szavai, megy a folyamatos agyalás, hogy mit kell újra megbeszélni, milyen jobb módszert, ötletet vethetnénk be annak érdekében, hogy egy konfliktus helyzetet például sikeresebben oldjunk fel az érintettekben. Ennek az eredménye az, hogy a gyerekek megtalálnak, hogy jönnek, hogy "égető" problémájukat adj' Uramisten, de rögtön kell megbeszélnünk. Hogy épp tárgyalok, e-mailt írok a szobámban, vagy egy másik kollégával beszélgetek? Hát az nem gond, a gyerek dolga nem tűr halasztást.

Na így tudom meg pölö, hogy komoly harci stratégia van kialakulóban arra vonatkozóan, hogy miképp szeretné az ötödik osztály a harmadikosainkkal lejátszani a Pál utcai fiúkhoz hasonló csatajelenetet a GRUNDÉRT, hisz egész évben ment a bunkerépítés, a területszerzés, az ebből fakadó "támadások", rablások és fosztogatások, illetéktelen behatolások, és minden földi jó... Ez a JÁTÉK, ami a teljes közösségre kihat odáig jut, hogy megihleti a srácokat az egyébként kötelező olvasmány életérzése, és velem hivatalos tárgyalást folytatnak arra vonatkozóan, hogy miképp kaphatna teret a kezdeményezésük... Én persze véresen komolyan veszem a témát, ahogy a három srác vázolja a tervet, a motivációt, a célokat, és belül meg azt mondom, hogy: NA EZ AZ!! Ezért kell ezt csinálni! ( Persze igazából legszívesebben megdögönyözném őket, olyan cukik, de az több szempontból lenne image-romboló...) Nemcsak dumálni kell arról, hogy az iskola tanítsa meg a gyereket kiállni magáért, legyen önérvényesítő, mert ETTŐL VÁLIK AZZÁ! Hogy azt érzi, van tere minderre. Megkeresi a dirit, leül vele szembe, és elmondja, amit gondol. Tudja, hogy meghallgatják, hogy komolyan veszik.

Amikor tanár-diák partneri viszonyról pofázok, erre gondolok. Ez nem egyenlő a haversággal, a gyereknek éreznie kell, hogy hol a határ, nem téveszthet szerepet, hisz az elbizonytalanodáshoz vezet. De komolyan kell venni a srácokat, és el kell fogadni, hogy olykor jobban tudják, hogy mi a jó nekik, mint a tanárok, vagy akár a saját szüleik. Nyitottnak kell lenni a kezdeményezésükre, mert az igenis lehet építő, és hasznos. Így amikor az egyik kislány megkérdi, hogy megengedem -e, hogy kifesse az öltöző szoba falát, mert szerinte az lehetne sokkal szebb a mostaninál, azt mondom: persze, állj neki! És gyönyörű lett! Kicsit később ez a kislány azt mondja, hogy élete legszebb és legboldogabb félévén van túl nálunk, mert imádja azt a szabadságot, amit itt kap tőlünk, és hivatkozik az ominózus öltözőszoba festésre, amit én már el is felejtettem. Mert ez olyan természetes. Most őszintén: kinek árt vele, ha kifesti a falat, és az nem sima fehér lesz ezután? Neki viszont sokat jelent, amit én gyakran elfelejtek, hisz ha belegondolok: melyik hagyományos sulira jellemző az, hogy a gyermeki kezdeményezéseket, spontán ötleteket meghallgatja, és támogatja?

A legtöbb suliban a gyerekek megszakadnak a szabályok terhe alatt, ezt se szabad, azt se szabad, és pont ettől válnak őrülten önállótlanná. Nem tanulnak meg felelősséget vállalni a tetteikért, és nem is értik, mit jelent valóban tagjává válni egy közösségnek, amelynek tagjait tisztelem, elfogadom, esetleg szeretem. Megszokták, hogy csak úgy "történnek velük a dolgok", nekik nincs beleszólásuk a folyamatokba. Ezért aztán, amikor átkerülnek egy új, egy látszólag lazább környezetbe - ilyen a miénk - akkor néhányan elveszítik a fogódzót. Mert itt bizony nem mondjuk annyit, hogy ezt ne csináld, meg azt ne csináld, csak elmondjuk, hogy mik az alapvető szabályok. Ezeket közösen elfogadjuk, és figyeljük, hogy mi történik. Vannak, akik ezt félreértelmezik, és folyton szabályt szegnek, mert - ahogy egy kisfiú fogalmazott nemrégiben - "itt olyan dolgokat merek megtenni, amihez eddig soha nem volt bátorságom!" Hát csodálkozhatunk ezután, hogy vannak szabályszegők? Rosszalkodni IGENIS jó dolog! Ezt hülye felnőttként elfelejtjük. Itt nem az a kérdés, hogy megszegi -e vagy sem, nem azon kell dolgoznunk, hogy egy agyonszabályozot környezetetet teremtsünk, amely minden oldalról levéd minket. Azt kell a fókuszba helyezni, hogy nem az a gond, ha megszeged azt a nayamvadt sokadik szabályt, hanem az, ha aztán nem vállalod ezt fel! Ha hárítod a felelősséget! Na ez már valódi pedagógiai helyzet. És nem könnyű. Nagyon nem.

Szóval ilyen apróságból megannyi jutott az elmúlt egy évben. Rengeteg édes, szívszorító és könnyfakasztó helyzet, ami folyton csak erősítette bennem - még a legnehezebb időszakokban is - hogy DOLGOM VAN, nem is akármilyen. Mindegy, hogy az összes létező pszichoszomatikus tünetet produkáltam már, mindegy, hogy nehezen tudok kikapcsolni, lazítani, mert állandóan pörgök valamin, mindegy, hogy mindig akad valami megoldandó, nem várt akadály, és előreláthatólag az elkövetkezendő 40 évben nem igen fogok unatkozni. Ez mellékes ahhoz képest, hogy itt valami FONTOS DOLOG van napirenden, itt lehet valamit tenni, ami igazán hasznos, ami előre visz. Itt alakul egy klassz közösség, ami lassan megtartó erővel bír, és amelynek minden érintett, azaz a Gyermek, a Szülő és a Pedagógus egyaránt a tagja.

GYSZP: ez a mi iskolánk, ez a GYERMEKSZEM.PONT