Iskolát Alapítok

Előtérben a GYERMEKSZEMPONT

...avagy egy alakuló közösségi iskola margójára

2017. június 01. - Dechertné Gelencsér Anna

Lassan a végéhez közeledünk annak az egy évnek, amelynek történései belém égtek úgy, hogy bármi jön ezután, hideg meg meleg, ez az egy év, AZ ALAKULÁS ÉVE soha nem törlődhet az emlékeim közül. Az idő megszépíti az emlékeket, legalábbis ezt szokták mondani... Lehet. Persze ha most végig kéne gondolnom, hogy mi az, amit mindenképp törölni szeretnék, nem tudnám rá az egyértelmű választ. Mert nincs rá válasz. Valójában minden kellett, minden nehézség, mert mindegyik csak erősebbé tett, mindből tanultam, és mind csakis arra világított rá, hogy kizárólag az EGYENES ÚT létezik. Nincs PR maszlag, bullshit duma, nincs vetítés, keep smiling akkor, amikor a legnagyobb szarban vagyunk, és nem lehet máshogy, csak őszintén. Őszintén fel kell vállalni a kellemetlen, már-már vér ciki helyzeteket (is), őszintén kell beszélni a szülővel, ha a helyzet úgy kívánja, és nagyon őszintének kell lenni a gyerekkel. Mert mégiscsak Ő a legfontosabb. Ez közhely, folyton ezt halljuk a hagyományos iskolákból is. Ezt visszhangozzák a pedagógusok még azok is, akik már gyereket se látnának szívük szerint, ha tehetnék. Ezt nekünk ILLIK mondani, de valójában egyáltalán nem tudjuk, hogy ez mit jelent a mindennapokban, hogyan működik egy olyan iskola, ahol ez magától értetődő.

Mert nálunk igenis magától értetődik mindez! Sok dologgal lehet elégedetlen az ember minálunk, hisz alakulóban a rendszerünk, most formálódik a pedagógus közösség, és igen, most látjuk valójában, hogy milyen típusú gyerekek számára jelentünk mi jó megoldást, és kik azok, akiknek célszerűbb más, esetleg a hagyományosabb közösségben próbálkozni. Egy biztos: az egyes gyerekkel irgalmatlan mennyiséget foglalkozunk.

A pedagógus munkájának nincs vége, ha kilép az iskola kapuján: Nincs "munkaidőnk", hisz hazaérve, vagy elalvás előtt, hajnalban, vagy hétvégén a fülemben csengenek a gyerekek szavai, megy a folyamatos agyalás, hogy mit kell újra megbeszélni, milyen jobb módszert, ötletet vethetnénk be annak érdekében, hogy egy konfliktus helyzetet például sikeresebben oldjunk fel az érintettekben. Ennek az eredménye az, hogy a gyerekek megtalálnak, hogy jönnek, hogy "égető" problémájukat adj' Uramisten, de rögtön kell megbeszélnünk. Hogy épp tárgyalok, e-mailt írok a szobámban, vagy egy másik kollégával beszélgetek? Hát az nem gond, a gyerek dolga nem tűr halasztást.

Na így tudom meg pölö, hogy komoly harci stratégia van kialakulóban arra vonatkozóan, hogy miképp szeretné az ötödik osztály a harmadikosainkkal lejátszani a Pál utcai fiúkhoz hasonló csatajelenetet a GRUNDÉRT, hisz egész évben ment a bunkerépítés, a területszerzés, az ebből fakadó "támadások", rablások és fosztogatások, illetéktelen behatolások, és minden földi jó... Ez a JÁTÉK, ami a teljes közösségre kihat odáig jut, hogy megihleti a srácokat az egyébként kötelező olvasmány életérzése, és velem hivatalos tárgyalást folytatnak arra vonatkozóan, hogy miképp kaphatna teret a kezdeményezésük... Én persze véresen komolyan veszem a témát, ahogy a három srác vázolja a tervet, a motivációt, a célokat, és belül meg azt mondom, hogy: NA EZ AZ!! Ezért kell ezt csinálni! ( Persze igazából legszívesebben megdögönyözném őket, olyan cukik, de az több szempontból lenne image-romboló...) Nemcsak dumálni kell arról, hogy az iskola tanítsa meg a gyereket kiállni magáért, legyen önérvényesítő, mert ETTŐL VÁLIK AZZÁ! Hogy azt érzi, van tere minderre. Megkeresi a dirit, leül vele szembe, és elmondja, amit gondol. Tudja, hogy meghallgatják, hogy komolyan veszik.

Amikor tanár-diák partneri viszonyról pofázok, erre gondolok. Ez nem egyenlő a haversággal, a gyereknek éreznie kell, hogy hol a határ, nem téveszthet szerepet, hisz az elbizonytalanodáshoz vezet. De komolyan kell venni a srácokat, és el kell fogadni, hogy olykor jobban tudják, hogy mi a jó nekik, mint a tanárok, vagy akár a saját szüleik. Nyitottnak kell lenni a kezdeményezésükre, mert az igenis lehet építő, és hasznos. Így amikor az egyik kislány megkérdi, hogy megengedem -e, hogy kifesse az öltöző szoba falát, mert szerinte az lehetne sokkal szebb a mostaninál, azt mondom: persze, állj neki! És gyönyörű lett! Kicsit később ez a kislány azt mondja, hogy élete legszebb és legboldogabb félévén van túl nálunk, mert imádja azt a szabadságot, amit itt kap tőlünk, és hivatkozik az ominózus öltözőszoba festésre, amit én már el is felejtettem. Mert ez olyan természetes. Most őszintén: kinek árt vele, ha kifesti a falat, és az nem sima fehér lesz ezután? Neki viszont sokat jelent, amit én gyakran elfelejtek, hisz ha belegondolok: melyik hagyományos sulira jellemző az, hogy a gyermeki kezdeményezéseket, spontán ötleteket meghallgatja, és támogatja?

A legtöbb suliban a gyerekek megszakadnak a szabályok terhe alatt, ezt se szabad, azt se szabad, és pont ettől válnak őrülten önállótlanná. Nem tanulnak meg felelősséget vállalni a tetteikért, és nem is értik, mit jelent valóban tagjává válni egy közösségnek, amelynek tagjait tisztelem, elfogadom, esetleg szeretem. Megszokták, hogy csak úgy "történnek velük a dolgok", nekik nincs beleszólásuk a folyamatokba. Ezért aztán, amikor átkerülnek egy új, egy látszólag lazább környezetbe - ilyen a miénk - akkor néhányan elveszítik a fogódzót. Mert itt bizony nem mondjuk annyit, hogy ezt ne csináld, meg azt ne csináld, csak elmondjuk, hogy mik az alapvető szabályok. Ezeket közösen elfogadjuk, és figyeljük, hogy mi történik. Vannak, akik ezt félreértelmezik, és folyton szabályt szegnek, mert - ahogy egy kisfiú fogalmazott nemrégiben - "itt olyan dolgokat merek megtenni, amihez eddig soha nem volt bátorságom!" Hát csodálkozhatunk ezután, hogy vannak szabályszegők? Rosszalkodni IGENIS jó dolog! Ezt hülye felnőttként elfelejtjük. Itt nem az a kérdés, hogy megszegi -e vagy sem, nem azon kell dolgoznunk, hogy egy agyonszabályozot környezetetet teremtsünk, amely minden oldalról levéd minket. Azt kell a fókuszba helyezni, hogy nem az a gond, ha megszeged azt a nayamvadt sokadik szabályt, hanem az, ha aztán nem vállalod ezt fel! Ha hárítod a felelősséget! Na ez már valódi pedagógiai helyzet. És nem könnyű. Nagyon nem.

Szóval ilyen apróságból megannyi jutott az elmúlt egy évben. Rengeteg édes, szívszorító és könnyfakasztó helyzet, ami folyton csak erősítette bennem - még a legnehezebb időszakokban is - hogy DOLGOM VAN, nem is akármilyen. Mindegy, hogy az összes létező pszichoszomatikus tünetet produkáltam már, mindegy, hogy nehezen tudok kikapcsolni, lazítani, mert állandóan pörgök valamin, mindegy, hogy mindig akad valami megoldandó, nem várt akadály, és előreláthatólag az elkövetkezendő 40 évben nem igen fogok unatkozni. Ez mellékes ahhoz képest, hogy itt valami FONTOS DOLOG van napirenden, itt lehet valamit tenni, ami igazán hasznos, ami előre visz. Itt alakul egy klassz közösség, ami lassan megtartó erővel bír, és amelynek minden érintett, azaz a Gyermek, a Szülő és a Pedagógus egyaránt a tagja.

GYSZP: ez a mi iskolánk, ez a GYERMEKSZEM.PONT

 

A mi iskolánk...

keretek között maradva

Az elmúlt hetek egyre sűrűbbek abból a szempontból, hogy nap, mint nap újabb üzenetet vagy telefonhívást kapok, újabb érdeklődő keres, aki a részletekre kíváncsi, aki mindent szeretne tudni rólunk. A mi iskolánkról. A Gyermekszem.Pont Általános Iskoláról. Mert ez lesz a nevünk. 

Több, mint egy éve kitaláltam már a nevünket. Olyan egyértelműen jött, minden kétséget kizáróan éreztem: egymásra találtunk, én és a NÉV! Gyermekszem, vagyis az a bizonyos gyermeki látásmód, amiről mi felnőttek úgy gondoljuk, az a gyerekeké, mi már ebből kinőttünk. Na ez hiányzik olyan gyakran. Pedig a belehelyezkedés, a gyermek motivációjának, tehát a "miérteknek" a megértése, a viselkedés mögé tekintés a pedagógiai munkánk része. Persze csak akkor, ha nem bánjuk azt, hogy TÉNYLEG MINDEN GYEREK MÁS, nem tudnak egyformák lenni, még akkor sem, ha ez sokszor sokkal kényelmesebb volna. Ha gyermekszemmel látunk, észrevesszük a gyermeket, aki meghálálja a figyelmünket. Tehát igenis megéri melózni.

Mindemellett ne feledjük: azért mi felnőttek vagyunk. Felelősségünk van a gyermek iránt, így a mi feladatunk az ő szempontjait figyelembe venni akkor, amikor ez lehetséges. Nem minden áron, hanem okos - és nem ÖNKÉNYES!- keretek között tartva azokat.

Nem vagyok a keretek ellen, ha értelmüket látom. A keretek bizonyos értelemben biztonságot jelentenek, kapaszkodót is nyújtanak, amire gyakran szükségünk lehet. Így amikor az iskolánk működési stratégiáját igyekeztük meghatározni, világosan tudtuk: keretek között akarunk maradni. Az alternatív iskolák legkomolyabb - és valljuk be, valóban igaz - kritikája, hogy a gyerekek számára nincs biztosítva az átjárhatóság az egyes iskolatípusok között. Ha valaki alternatív iskolába jár, nagyon nehezen tud a hagyományosban megfelelni. Ez persze nem azt jelenti, hogy az alternatív iskolába járó gyerekek gyengébb képességűek. A felvételi kompetencia teszteken való megfelelés nem feltétlenül függ össze a képességekkel. A típusfeladatok ismerete és rendszeres gyakorlása, az időegységre történő egyre gyorsabb feladatmegoldások, nagyjából ezeken múlik a siker. Mégis: ez a kimeneti követelmény. Ha egy gyerek váltani akar, nem lehet útját állni azzal, hogy ellehetetlenítettük. Ez felelőtlenség.

Ezen a ponton úgy érzem tisztázni kell, miben nyújt a mi iskolánk alternatívát. Gyakorló pedagógusként szent meggyőződésem, hogy egy tanóra minőségi színvonala nem azon múlik, hogy MIT tanítunk, hanem hogy HOGYAN tanítjuk. Hogy tudjuk -e milyen módszerekkel érdemes megkörnyékezni a hat, vagy a tizenkét évest? Ismerjük -e az életkori sajátosságokat annyira, hogy ezeket figyelembe véve, tudatosan határozzuk meg módszerünket? Tovább megyek: hasonló életkorú, de más-más csoportokon belül is gyakran szemezgetni kell a módszertani eszköztárunkból, hisz ami bejön az egyiknél, nem biztos, hogy működik a másiknál. Hogy tudjuk -e mit jelent, nem csak fogalmi szinten, a pedagógiai programunkban elméletben feltüntetve, hanem a gyakorlatban, a tanórán a differenciálás, amire oly gyakran van szükségünk, pont a heterogén csoportösszetétel okán? Ezen áll, vagy bukik minden. A jó módszerek csodákra képesek, ahogy persze az ezeket alkalmazó pedagógusok is! Az eredmény: a gyerek szeretni fogja az adott órát / tanárt / tananyagot, és emlékezni fog rá. Mert mindig a körítésre emlékezünk, az meg olyan magától értetődő, hogy nem mellesleg meg is tanultuk a tananyagot. Szinte észrevétlenül.

A megfelelő módszerek kiválasztása viszont maximálisan tanári kompetencia, nem szól bele senki abba, hogy hogyan csináljam. A legtöbb iskolában épp ezért általában van egy-két zseniális tanár, akikről mindenki tudja, hogy "na ők a legjobbak, senki máshoz nem érdemes vinni a gyereket!" Aztán, ha mázlink van, és épp kifogjuk őket, lesz néhány jó évünk, de ha pechesek vagyunk... Hát akkor ez van. 

Nem jó ez így. Nem szabad, hogy csupán a vakszerencse műve legyen az a néhány év, amit a gyerek az iskolában tölt. Mindenkinek, egyformán joga van a jóhoz, az egységes színvonalas képzést szintén egyformán kell biztosítani egy intézményen belül. Ehhez viszont kell egy koncepció, ami átfogóan működik az iskolán belül, ebből következően, bármelyik osztályba, bármelyik tanárhoz is járunk, hasonlóakat kapunk. 

A munkánk a sajátos pedagógiai koncepció meghatározásánál kezdődött, aminek neve is van.

Úgy hívják: rendszerpedagógia.

A mi iskolánk...

élet a Gyermekszem.Pontban, ahogy mi képzeljük.

Aki nem sejtené, annak mondom: bizony kemény feladat egy iskola megalapítása. Kitalálni, kidolgozni, szövetségeseket, na meg jó szakembereket keresni és találni. Melózni azért, hogy megfelelj a rengeteg jogszabályban előírt feltételnek, na meg megtaláld azt a helyet, ahol úgy érzed: meg tudod valósítani az elképzeléseidet. Egy időre meg is akadtunk kissé a projektben, nem tagadom. Az első és egyik legkardinálisabb pont ugyanis az, hogy találj egy épületet! Nem ám akármilyent, nem. Olyat, ami minden szempontból funkcionális. Az előírásoknak megfelelően kellő belmagassággal rendelkezik, a tantermek is megfelelő méretűek, azaz minden gyerekre jut legalább 1,5 nm bennük, van elegendő számú vizes blokkja, na és a tornatermi funkcióról se feledkezzünk ám meg! Sorolhatnám még, de nem teszem. Idegölő várakozás, téblábolás, keresgélés és nézelődés. Hisz amíg nincs épület, nem tudsz érdemben tovább menni. 

A fordulat tegnap történt! Friss az élmény, így előre is elnézést, ha csapongok majd. Ismered azt az érzést, amikor úgy érzed, két centivel a föld fölött jársz? Na én így vagyok, így létezem ide s tova 24 órája. Mert MEGTALÁLTAM! Ezt a szót: "MEGTALÁLTAM!" jó néhány barátomnak elküldtem tegnap SMS-ben. Akik mind kicsi bizonytalansággal a hangjukban hívtak fel, és kérdezték: mi a túrót találtam meg? Hát a helyet! A helyünket, amit ha el is tudunk foglalni, hosszú ideig nyugtunk lehet. Mindent, amit megálmodtunk, aztán sok munkával, szakmailag megalapozottan kidolgoztunk, most meg tudunk itt valósítani! Ez újabb nagy lendületet adott, így eljött az idő, hogy elmondjam, bemutassam egyelőre így a blogon keresztül, nemsokára azonban személyesebb keretek között is azt, hogyan képzeljük el a mi iskolánkat, a Gyermekszem.Pont Általános Iskolát.

Mostanában nem telik el úgy nap, hogy ne osztana meg egy-egy ismerősöm az oktatással kapcsolatos újabb és újabb írást. Az is köztudott, hogy az elmúlt években egyre nagyobb az iskolaalapítási kedv a vállalkozó szelleműekben. Azt hiszem, a legtöbb kezdeményezést helyi igény hívja életre. Kevésbé van itt szó üzleti szemléletről, az oktatás nem feltétlenül jó biznisz. Aki nyitott szemmel jár, akinek iskoláskorú gyerekei (i) van(nak), az látja a hiányosságokat. Persze vannak olyanok is, akiket a hiányosságok kevésbé zavarnak, azok az " én is kibírtam, a gyerek is kibírja majd" típusú szülők, én nyilván nem őket tervezem megszólítani... Meg persze vannak a szerencsések, akik kifogták a jót, mert azt soha nem állítottam, hogy nincs jó. Csak kevés van... A mázlisták szintén ne figyeljenek!  De aki nem csupán látja a problémákat, de azt is megérti: nem babra megy a játék, nos azok többsége hosszabb-rövidebb időre, bizony elgondolkodott már azon, hogy csinál egy iskolát. Akinek még pénze is van rá - erre is van példa mostanában - az komolyan fontolóra veszi a kérdést, látszólag könnyen összeáll a terv, hisz a technikai nehézségek számára kezdetben kevéssé jelentenek akadályt. Ugyanakkor van itt egy apró bökkenő. A pedagógia nem valami kamu tudomány ám. Nem lehet rálegyinteni, hogy " ugyanmá' nem kellenek tanárok a sulikba, hisz oktatni mindenki tud!" Mert OKTATNI lehet, hogy valóban mindenki tud, de NEVELNI már nem mindenki. És tényleg: nincs garancia arra, hogy a papírral rendelkező pedellus ízig-vérig alkalmas a feladatinak ellátására. Ha így lenne, minden szipiszupi lenne. Én sem fontolgatnám a suli alapítást, elégedett lennék, mert tudnám, hogy a gyerekeim jó helyen vannak az iskolában. Nem aggódnék most, amikor a legkisebbnél ismét eljött az idő: ki kell választanunk valamelyik csilivili, de kamu pedagógiai programmal rendelkező suli közül a legkevésbé rosszat. Én mégis igencsak aggódom. Aggódom, mert az elvárásaim nagyok akkor, amikor azt mondom: egy hagyományos iskola vegye a fáradtságot és végezze a feladatát! Ezen a ponton kell elgondolkodni arról, hogy pontosan mit értünk iskolai feladatok alatt.

A tanítást? Hát ez alap. Erre nem lehet hivatkozni. Ez olyan, mintha azt mondanám: vettem egy új hűtőt, úgy örülök, hogy hűt...! A tanár tanítsa meg a tananyagot! Ezt szokta mondani néhány szülőtársam, akik számára ez az egyetlen valódi elvárás...Hm. Hát én azért többre gondolok, így igenis vállalom: TÖBBET VÁROK egy XXI. századi iskolától. Nem fogok elmenni a pedagógus tüntetésre, mert nem értek azzal a követeléssel egyet, hogy töröljék el az egész napos iskola rendszert. Az egész napos iskola óriási lehetőség egy oktatási intézmény számára. Az más kérdés, hogy a kollégák többsége a macerát látja emögött. Bent kell maradni a gyerekkel, ne adj Isten, valami érdekeset azért nem ártana kigondolni, kvázi délutáni elfoglaltság gyanánt. De erre már nincs kapacitás, kedv, lelkesedés, na meg persze órakeret.

A mi iskolánk bizony egész napos lesz. Ahol a gyerek tanul is - méghozzá a kerettantervekben meghatározott óraszámokat figyelembe véve!- meg szórakozik is! Úgy ám! Hanna lányom - a 10 éves, akinek rettentő nyűg a suli, komolyan, rossz nézni - mindig kérdezi: "Anya, mikor csinálod már meg az iskoládat?? Oda akarok menni!" Aztán a minap kibújt a szög a zsákból: kibökte, hogy ha majd az én iskolámba jár, az azért lesz csúcs szuper, mert akkor nem kell neki mindig bemenni. "Na ezt kikérem magamnak!" nagyjából így tört ki belőlem a felháborodás, amikor kissé csalódottan rádöbbentem, a gyerek a könnyebbik útban bízik." Hannikám! Képzeld, az én iskolám olyan lesz, ahová annyira szeretsz majd járni, hogy várni fogod a hétfőt, hogy ismét iskolába mehess!" Hát látni kellett volna a gyerek arcát... Nem értette, mit zagyválok össze, nyilván kicsit az is benne volt, hogy anyám enyhén beledilizett ebbe a suli projektbe... Aztán csak ennyit mondott: " Olyan iskola nincs!"

Hát LESZ, kérem. A mi iskolánk, a Gyermekszem.Pont Általános Iskola, ha hiszitek, ha nem, bizony szerethető lesz.

Emberként nevelni...

avagy: mi a valódi feladat?

Pontosan emlékszem arra a napra, amikor legnagyobb gyermekem először ment iskolába. Emlékszem, bár 7 éve volt. Már napokkal előbb készültünk az ELSŐ napra, aztán mikor eljött, izgatottan indultunk reggel az iskolába, majd beléptünk az osztályterembe, kiválasztottuk az új helyet, az új padban, majd könnyes szemmel lekísértük gyermekünket a tornaterembe, és becsülettel végigültük az utólag már egyáltalán nem érdekfeszítő első tanévnyitót. Nem csoda, hogy sokáig emlékszünk, hisz minden szülő életének fontos pillanata az első iskolai nap. Rengeteg keresés, kutatás előzi meg az iskolába lépést, tucatnyi bemutató órán és nyílt napon veszünk részt, ha kell köveket mozgatunk meg annak érdekében, hogy a gyerekünknek megtaláljuk a LEGJOBBAT! A LEGJOBB iskolát, a LEGJOBB tanítót. Aztán reménykedünk, hogy beválik. Reménykedünk. Töretlenül reménykedünk még akkor is, amikor a napnál is világosabb: nem erről álmodtunk...nem erre számítottunk... 

Mert menet közben például kiderül, hogy a tanító néni nem olyan kedves, mint a bemutató órán volt. Sőt! Egyáltalán nem kéne kisgyerekek közé engedni, csak valahogy ez senkinek nem tűnik fel. Aztán észrevesszük, hogy a gyerekünk valahogy nem várja már olyan nagy lelkesedéssel a hétfőket, pedig még az első félévnek sincs vége. Később aztán azon kapjuk magunkat, hogy hétköznap esténként amikor inkább játszani kéne még egy kicsit, vagy hosszabban mesélni, valahogy ezekre nincs idő, hisz holnap újabb dolgozat lesz, és MUSZÁJ még tanulni...

Hosszan sorolhatnám még. Engem személy szerint elkeserít mindez, hisz az iskola feladata egy régi, híres mottó szerint nem az EMBERRÉ nevelés, hanem az EMBERKÉNT nevelés. Mégis, valahogy átestünk a ló túlsó oldalára, és hiányzik az OKOS NEVELÉS, a BÖLCS SZERETET, az életkornak megfelelő TUDÁS hatékony átadása, az értelmes KERETEK biztosítása. Ezek helyett előtérbe került a száraz OKTATÁS, a differenciált tananyagszervezés HIÁNYA, a TELJESÍTMÉNYORIENTÁLTSÁG, a túlzott merev, gyakran értelmetlen SZABÁLYKÖVETÉS.

Elfelejtettünk gyermekként gondolkodni. Néha a szülő is elfelejt, ami érthető, hisz mégiscsak nagy büszkeséggel tölt el, ha a gyerek megint 100 % ötöst hoz. És persze még jobban dagad a mellünk, ha év végén az iskola büszkeségei között felolvassa az igazgató saját csemeténk nevét is. Biztosan tudjuk: ez kell ahhoz, hogy gyermekünk sikeres legyen. Egy dolgot felejtünk csak el. Az örökös kiváló teljesítményre törekvés önmagában mit sem ér! A gyerek örömmel teljesít a szeretett szülő, tanító kedvéért, egy ideig... Aztán beint, ha azt látja, soha nincs az a pont, amikor elég, amit nyújtani tud. A túlzott iskolai és szülői elvárások értelmüket vesztik a személyes motiváció nélkül. Ami annyit jelent: megtanulom, mert érdekel, és nem azért mert ezt várják tőlem, hanem mert tanulni jó!

A tudásvágy ébren tartása. Ez a legfontosabb feladat! Ez legyen hát a fókuszban! Hiszek abban, hogy ez valóban megvalósítható, reális cél.

Ezért alapítok iskolát.

 

...Hát belevágtam!

valóban belevágtam...

Iskolát alapítok. Ez tehát nem csupán egy blog, amiben elfilozofálgatok majd hosszasan arról, hogy mi az, ami szerintem igazán hiányzik az iskolákból. Ez egy olyan blog, amiben megkísérlem leírni a személyes motivációmat, emellett pedig megpróbálok beszámolni az iskolaalapítás folyamatáról, a felmerülő nehézségekről, amelyekre jelenleg igyekszem kihívásként gondolni. Ki tudja? Hátha mások is kedvet kapnak...

Tavasszal, egyik délután valamelyik gyerekemre vártam a suli melletti kedvenc kávézómban, és egy Vekerdy Tamással folytatott interjút olvastam. Aki olvasta már Vekerdy írásait, nagyjából ismeri a szemléletét a gyereknevelésről, tudja azt is, hogyan vélekedik a magyar iskolarendszerről.  Tehát: a cikkben persze a rettenetes oktatási rendszerünket ostorozta, ahogy azt már Tőle megszokhattuk. Mindez cseppet sem volt meglepő. A cikk vége felé a riporter feltette neki a kérdést: mit tehet az a szülő, aki elégedetlen az iskolával, ahová gyermeke jár? Vekerdy határozottan kijelentette: vagy vigye el egy másik iskolába, ha nem talál jobbat, vegye ki a gyereket és válassza a magántanulói státuszt, ha ezt sem tudja megoldani, hát alapítson iskolát! Azért ezen jót derültem... De fogtam magam és megosztottam ezt a kis részletet, és egy rövidke posztban rákérdeztem: na, ki alapít velem iskolát??

Megdöbbentem. Félig viccnek szántam a dolgot, mégis azt láttam, hogy sokan vannak olyanok, akik legalább egyszer már eljátszottak az iskolaalapítás gondolatával. Sokan vannak, akik ki merik mondani, hogy elégedetlenek, csalódottak, jobbat, mást szeretnének és várnak az iskolától. 

Tanár vagyok. Meg három gyermekes szülő is vagyok. A három gyerekem közül, kettő iskolás. Egy alkalommal, amikor a kisebbik iskolás gyerekem az egyik óráról úgy jött haza, hogy az otthoni közös tanulás alkalmával kiderült: lövése sincs a tananyagról, és másnap dolgozatot írnak, bevallom, kiakadtam. Igyekszem egyébként nem kiakadni. Igyekszem nem berohangálni a suliba, fogadó órákra is nagyon ritkán járok, valahogy él bennem a tanárokkal szembeni szolidaritás, hisz én is tanár vagyok. De akkor kiakadtam. Bevallom, még tízig sem számoltam el magamban, hanem rögtön tollat meg papírt ragadtam, és írtam egy, a körülményekhez képest visszafogott hangvételű, mégis határozott levelet a gyerek tanítójának, és rákérdeztem: hogy lehet az, hogy heti 4 órányi foglalkozás után úgy kerül haza a gyerekem az iskolából, hogy kicsit sem érződik rajta, hogy egyáltalán arra járt? Kaptam rá választ. A válaszból kiderült egyfelől az, hogy a tanító néni kicsit megdöbbent, mert nem kapott még ilyen szülői levelet pályafutása során...( pályakezdő pedagógusról van szó, így számomra ez azért nem volt olyan megdöbbentő.) Másfelől az is kiderült, hogy miképp vélekedik a munkájáról, ugyanis kijelentette: ami a tanórán zajlik, azt csak Ő és a gyerekek tudják. Na ez volt számomra a következő döbbenet. Sokszor mondják, hogy magányos szakma a pedagógusé. Magunkra csukjuk a tanterem ajtaját, és ott bent, magunkban vagyunk. Ez valóban annyit jelent, hogy más nem is tudhatja, hogy mi zajlik odabent? Ez valóban annyit jelent, hogy senkire nem tartozik, hogy mi történik egy átlagos tanórán? Ne is kíváncsiskodjunk? 

Tud úgy működni JÓL egy iskola, ha kizárja a szülőt? Az iskolai közösség csak a tanár és tanuló közösségét jelentené? Kötve hiszem. Ha így volna, akkor hol marad a BIZALOM? 

Amikor iskolát választunk, bizalmat szavazunk az intézménynek azzal hogy oda íratjuk a gyermekünket. Ki-ki a maga módján, de azt hiszem, mindenki igyekszik követni a saját gyermeke iskolai pályafutását: örülünk, ha jól teljesít, és megpróbáljuk segíteni, ha elakad. Mindeközben a tanár is végzi a maga dolgát, tudom én, de most komolyan: nem egyszerűbb, ha működik a kétirányú kommunikáció? Hát csak a tanár csatolhat vissza ebben a folyamatban azzal, hogy értesít, tájékoztat, értékel, minősít? 

Nem jó sem a szülőt, sem a gyereket folyamatosan befogadói szerepkörbe kényszeríteni. Hisz így meginog az oly fontos BIZALOM. 

Akkor meg mi értelme az egésznek?

Kompetencia szemlélet: hogyan csináljam?

A válasz: rendszerszemléletű oktatás.

Az iskola alapítási tervem lassan abba a fázisába érkezik, ahol szükségessé válik kidolgozni a fejemben meglévő nem hagyományos pedagógiai koncepciót, amely eredményeként - álláspontom szerint - a velem együttműködő kollégákkal, egy olyan általános iskolát hozhatunk létre, amelynek fókuszában a GYERMEK áll. És nem csupán papíron. Hisz ha megnézzük a legtöbb iskola hivatalos pedagógiai programját, - jelzem: ezek nyilvános dokumentumok, ajánlom minden szülő figyelmébe ezek tanulmányozását - szinte mindenhol megfogalmazódik ez. Jól hangzó klisévé vált hangoztatni a gyermekközpontú szemléletet. Ugyanakkor a gyakorlatban sokszor szembesülünk ennek az ellenkezőjével. A nagy mennyiségű tananyag leadásának terhe, valamint az állandó, gyakran értelmetlen módon, de kötelező jelleggel történő mérések értékelések, a megnövekedett adminisztrációs kötelezettség nyomasztja a pedagógusokat, akiknek mindezek mellett legkevésbé arra marad energiájuk, hogy érdekes, figyelemfelkeltő, módszertanilag változatos tanórát tartsanak. 

Egy iskola eredetisége, valamint hatékonysága a módszerében rejlik. A módszerre viszont semmilyen törvényi szabályozó nem reflektál. Senki nem mondja meg tehát, hogyan csináld, miként taníts. Csak annyit tudunk, hogy mit kell tanítani, illetve milyen  irányelvek mentén kell gondolkodnunk. Még arra sincs szükség, hogy újonnan alakuló iskolaként egy már létező alternatív pedagógiai irányzat felé orientálódjunk, ugyanis a legtöbb hagyományos iskola előtt nyitva állna a kapu, hogy lazítson a saját keretein. Néhány apró változtatás, egy-két újszerűbb ötlet, és alapjaiban változik a rendszerünk: modernebbé, korszerűbbé válik.

Vérpezsdítésre van szüksége oktatási rendszerünknek! Ehhez azonban fel kell ismernünk: megváltoztak az oktatási élet szereplőinek jellegzetességei. Nézzük az iskolát: biztos, hogy az a jó, ha hétfőtől péntekig mindig ugyanabban az épületben, tanteremben zajlik az oktatás? Mennyivel jobb lenne változatosabb színtereket biztosítva, rendszeresen "kiszakadni" a jól megszokott közegből! Jelentem: EZ CSUPÁN SZERVEZÉS KÉRDÉSE! Törvényi akadálya nincs.

A másik kulcsszereplő a pedagógus, a tanár, a nevelő, ki, hogyan nevezi. Sokszor hallhatjuk, hol hivatalos szakmai konferenciákon, hol magán beszélgetések alkalmával, hogy a hagyományos pedagógus szerep kapcsán is szükségessé vált az attitűd váltás. Tanárként mondom: nem vehetjük annyira komolyan magunkat, hogy azt gondoljuk, egyedül mi vagyunk a tudás birtoklói. A gyermek számára a pedagógus már nem az, akitől csak kérdez, ha nem tud valamit. Hisz arra ott a Google...A tanár közvetítő, a tanár láthatatlan irányító, segítő, aki arra van, hogy rávezesse a gyereket az útra, de az élmény, hogy "megtanultam", "megértettem", "rájöttem", az a gyermeké kell, hogy maradjon. 

Számtalan foglalkoztatásra lenne szükség az iskolákban, hogy a gyerek úgy érezze, érdemes bemennie nap, mint nap. Persze suliba járni kötelező. Ismerek olyan szülőt is, aki nem gondolkodik ezeken a dogokon annyit. Azt mondja:" ugyan már, hát én is kibírtam, a gyerek is ki fogja bírni..." Finoman jelzem: jó lenne, ha az iskolát nem csupán "átvészelni" kéne, hanem ne adj' isten: élvezni!

Középső gyermekem ( 9 éves, 3. osztályos ) soha nem mesél az iskolai élményeiről. Felveszem a sulinál, beszáll az autóba, megkérdezem: "Na, mi volt ma?" És jön a jól ismert válasz: " Semmi." Azt nyilván mindenki tudja, hogy mindannyiunkkal, mindig történik valami. A gyerekkel is. De hogy az én gyerekemmel valójában mi történik nap, mint nap az iskolában, arról általában fogalmam sincs. 

Ezért lepett meg néhány napja, amikor beszállt mellém az autóba suli után, csillogó szemmel, teljesen felvillanyozva, és elkezdte mesélni ( MAGÁTÓL!!), hogy " képzeld anya, olyan jó volt ma a suli!" Hűha. Hát ezt még nem hallottam azelőtt az Ő szájából. " Na és miért volt jó?" kérdeztem én. " Azért, mert volt infónk, és egész órán játszottunk, olyan érdekes volt...aztán magyaron videót néztünk a honfoglalásról... " Ezen a ponton konkrét történelmi eseményeket és személyeket említett, rengeteg dolgot TANULT úgy, hogy fel sem tűnt neki.

Ennyi volt. Csupán ennyi történt. De mindez elegendő volt ahhoz, hogy a gyermeki lelkesedés visszatérjen egy kisgyermekbe úgy, ahogy kell(ene).

Kompetencia szemlélet. Ez a tanárok számára feladott lecke, most már jó néhány éve. Sajnálattal jelenthetjük ki: mind a mai napig nem sikerült megérteni a magyar pedagógus társadalom tagjainak, hogy mit is jelent ez valójában. ( Természetesen ilyenkor mindig a nagy átlagra gondolok. Jóleső érzés számomra arra a néhány tanárra gondolni, akiknek fontos a szemléletváltás, a folyamatos fejlődés / önfejlesztés, és módszertani felkészültségük is kiváló.) Ugyanakkor a legtöbb tanár kezében nincs megfelelő eszköz, amivel " színesebbé és szagosabbá" tehetnék saját óráikat.

Nos, én ebben hiszek. A megfelelő eszközökben. Azokat a pedagógiai módszereket gyűjtjük egy csokorba, amelyek korszerűek, érdekesek, az életkori sajátosságokat, illetve a téma specifikusságát figyelembe veszik, és amelyek által ÉLMÉNY lesz a tanulás / tanítás egyaránt. És amelyek mindegyike azt a RENDSZERSZEMLÉLETET támogatják, amely a pedagógiai koncepciónk alapja lesz.  

Ez a kulcs tehát: a RENDSZER PEDAGÓGIA.

 

 

 

 

Azok a veszélyes alternatív iskolák...

2a_1416564342.jpg_815x768

A minap beszélgettem óvodás kisfiam egyik barátjával, aki már igazi nagyfiú, hisz idén szeptemberben iskolába ment. Mi felnőttek persze mivel szoktuk nyaggatni a frissen iskolába került gyerekeket? - Na és mondd, Danikám? Milyen az iskola? 

Janikovszky Éva találóan fogalmaz, hisz azt írja: az attól függ. Ha a tanító néni megdicsér, akkor jó, ha leszid, akkor meg nem jó. Tényleg nehéz erre a kérdésre egy kisgyereknek válaszolnia, így általában rövidke, bizonytalan válaszokat szoktunk hallani.

Dani azonban meglepett. Azt mondta ugyanis, hogy nem is lenne olyan rossz a suli, csak az a baj, hogy már egyre többet tanulnak, és így sokkal kevesebbet játszanak. A kisfiú nagyjából 8 HETE iskolás... 8 hét alatt derült ki a számára az, hogy az iskola bizony nem játék. Ráadásul a tanulás, na az bizony KOMOLY DOLOG. Összeszorult kicsit a szívem, mert Dani szomorúan, elgondolkodva mondta mindezt. Nem az önfeledt, 7 éves kissrácot láttam, akinek valljuk be, inkább a játékon kéne még gondolkodnia, hanem a nap, mint nap fontos feladatot ellátó, hirtelen felnőtt kisgyermeket.

Azért gondoljuk végig: biztos, hogy rendben van az, ha egy 7 éves kisfiú számára érzékelhető, látható szakadék van a tanulás és a játék között 8 HÉT UTÁN az iskolában? Miért nem lehet játékosan, észrevétlenül tanulni? Hisz a kisgyerek, míg iskolába nem kerül, MINDENT játékosan, észrevétlenül tanul meg: a mozgást, a járást, a nyelvet, a rajzolást, az öltözködést, az önálló étkezést, mindent. Nem kell őt mindezekre MEGTANÍTANI. Látja, hallja, megtapasztalja, utánozza, és az eredmény tökéletes, hisz minden alkalommal, amikor újra meg újra próbálgatja, saját magát múlja felül.

Egy kollégám szakmai konferencián vett részt a múlt héten. Az oktatásban bekövetkező változásokat, statisztikákat, tendenciákat elemezték az előadó szakértők. Egyikőjük, a különféle fenntartású oktatási intézmények kapcsán kissé meggondolatlan kijelentést tett - hozzáteszem, elég komoly felháborodást keltve ezzel a jelenlévők körében -, miszerint az alapítványi iskolák igen veszélyesek.

Miután többen nézhettek csúnyán, próbálta tompítani az elég súlyos kijelentésének élét azzal, hogy igyekezett megmagyarázni a megmagyarázhatatlant. Bár ne tette volna. Veszélyesek az alapítványi iskolák, hisz köztudott, hogy ilyen iskolákba a gyengébb képességű gyerekek járnak, akik nem lesznek felkészítve az életre, hisz nem megfelelő tudás birtokosai...

Nos nézzük a hagyományos iskolák MEGFELELŐ tudásbázisát!

Érettségire épülő, felsőfokú szakképzésen tanítok 10 éve. Ilyen képzésekre érettségivel rendelkező fiatalok járnak, akik már mind a megváltozott jogszabályi előírásoknak megfelelően kompetencia-szemlélet szerint tanulnak, helyesebben: tanítják őket. Félévenként nagyjából 250-300 diákkal találkozom, akik az ország különböző pontjáról érkeznek, az elmúlt 10 évben tehát gyorsan ki lehet számolni, hány fiatalhoz volt szerencsém. A fiatalok többsége köznevelési intézményből érkezett, és EU konform, szellemi szakmát kíván tanulni nálunk.

A szakképzésre járó, érettségizett 19-20 éves diákok nagyjából 70%-a képtelen az írásbeli szövegalkotásra, mert nem tudja, hogy mit jelent egy szöveget szerkezetében felépíteni. A szakmai szövegeket nehezen értik, verbálisan tökéletesen analfabéták, a kritikai szemléletmód teljes hiányát mutatják, valamint nem tudnak véleményt alkotni, vitázni, érvelni. Motivációjuk nincs, reális jövőképet ritkán látnak maguk előtt.

Ez nem kritika. Ez tény. Mi ebből a "gyerekanyagból" építkezünk. 

Hát kérdem én tisztelettel: mikor vesszük már észre, hogy akkora szüksége van a modern szemléletváltásra, mint egy falat kenyérre?